2017. március 2., csütörtök

az életem az enyém?

fura a kérdés, és hülyén is hangzik, persze, hogy az enyém... meg mindenki másé, aki végignézi...

"valóságshowt csinálsz magadból..." 
         "van, ami magánügy"         "nem szabadna"               "nem kellene"          "nagy hülyeség ezt tenni"                      "biztos ezért nincs munkád"   "erről nem szabad beszélni" ....

ezek csak kiragadott, és igen, lehet, hogy felerősített, sarkosított mondatok. De mondatok, amelyek így, vagy úgy, de elhangzottak, és olyan rosszul estek, ahogyan nagyon régen semmi. És mondhatjátok, hogy le kell tojni, menni előre és kész, de én egyszerűen az ilyeneket nem tudom elengedni. Főleg, ha hozzám közel álló személy szájából/billentyűzetéből származnak. 

Van ez a blog. És van a youtube csatorna. Előbbi 2010-ben indult és semmi, de semmi célom nem volt vele. Persze, olvastam blonde saladot, és szimpi volt ez a közeg, fotózni, outfitet kitenni, írni, megörökíteni - de nem láttam, nem tudtam akkor még, hogy ez hova vezet. Engem legalábbis sehova. A blonde salad írója már akkor is híres volt, de olyan emberközeli, és hát külföldi volt, hogy ezért nem is vettem észre a dolgokat. Ma már azért jóval nyilvánvalóbb, hogy mire lehet vinni blogolással, miket lehet elérni, így hát mindenki blogol, mindenki profi benne, mindenki social media szakértő, és mindenki a hírnévért küzd. Nekem valahogy sosem volt ez a célom, és sosem lebegett ez a szemem előtt. Félelmetesnek tartottam volna, ha ez, mint opció felmerül, és örülök, hogy nem történt. Lehet, hogy túl naiv voltam, vagy butuska, de nekem ez mindig arról szólt, hogy őszintén meséljek, mintha csak a naplómba írnék. Ha buliról, akkor arról, ha outfitről, amit turis cuccokból tettem össze, akkor arról. Nem volt semmilyen fizetett tartalom, vagy figyelemfelkeltő cím, sem szponzoráció, vagy jól összeszedett, designer darabokkal teletűzdelt, kitalált, profi outfit. Én voltam, a belépő szintű fényképezőgépemmel, amit a tanuláshoz vettem, én voltam a turis 50 forintos ruháimmal, az olcsó borral, az albérlet kicsit kopott kanapéjával, az összes nehéz vizsgaidőszakkal és a másnapos zh-írással együtt, mind én voltam, és mindent megosztottam veletek. Nem azért, hogy bárki felfigyeljen rám, vagy ne adj isten ingyen cuccokat küldjön. Meg is ijednék tőle, megijednék a mai napig. 

Nekem erre valahogyan nincs szükségem, és most simán mondhatjátok hogy "na a be nem futott blogger keserűen magyarázza a sikertelenségét" :D de remélem nem gondoltok ilyet, mert nincs így, és tudom, hogy nem éreztétek így sosem. 
Borzasztó boldog voltam, amikor egyre több komment érkezett a posztokra (és nem a számok, vagy a nézettséggenerálás miatt), amikor együtt imádtuk a macskánkat, Vajit, amikor szurkoltatok egy-egy vizsgán, és akkor,  amikor örültetek, hogy "bemutattam" Nektek Ricsit. Igen, direkt írom így, mert olyan voltunk mint egy jó baráti társaság. És tudjátok mit, ebben mégiscsak élenjárónak érzem magam, mert látom, hogy most ez az, amiért küzködnek az emberek/bloggerek/youtuberek, hogy összetartó, baráti, érdeklődő és támogató közösséget hozzanak létre. És nekem ez megvolt. És köszönöm Nektek. 

Elkanyarodtam kicsit a témától, és a blogtól is, hiszen ahogy sűrűsödött az életem, úgy ritkultak a bejegyzések, és valahogy elengedtem a dolgot, görcsösen úgy sem működött volna sosem. Nem tudtam sosem rögzített, előre megírt bejegyzéseket írni, vázlatokkal és kitalált, menő tartalommal. Mindig is itt, a blogspot kezelőjében készült minden bejegyzés, pár perccel azelőtt, hogy ki is került volna, nem bejelentett pontos időpontban, hanem amikor jól esett... Lehet rengeteg social media vizsgán megbuktam volna, sok-sok szabályt nem tartottam be, amikre ma már mindenki alapból figyel és tisztában van vele...De őszinte voltam (nem mondom, hogy mások nem őszinték manapság, nem erről van szó, illetve csak részben), itt voltam veletek, megosztva mindent, amihez éppen kedvem volt. És nem tudom, ez vezetett el valahogyan oda, hogy mint annó blonde saladnál, a youtube-on is meglássam azokat a videósokat, akik egyre inkább arra sarkalltak, hogy belevágjak én is. Ott már bőven a "kései követők" táborába tartozom, elég későn kezdtem el, rengetegen csinálják, legfőképpen szépség, smink témákban. Sokszor, sokféleképpen játszottam el a gondolattal, hogy ezt én is csinálnám, én is szívesen beszélnék ezekről, én is vágnék videókat, és szeretnék tartalmakat közölni.. Végül belevágtam, de picit másképp, mint régen itt, és ezt nagyon sajnálom. Már láttam a következméyeket, már láttam, hogy mennyi negativitás tud érkezni a "túloldalról" már láttam, hogy mit lehet ezzel elérni, és ezzel együtt azt is, hogy én mire nem vágyom, még mindig. Nem akarok ingyen cuccokat (illetve, igen, az ingyen cucc mindenkinek jól jönne, de mi lenne, ha csak azt kaphantá az ember, amire tényleg szüksége van, pl egy jó egészséges kaja-hozzávaló, vagy éppen egy szempillaspirál - amit tényleg meg akartam venni. Nem az 56574. kék színű szemhéjpúder a legújabb kollekcióból, ami ott fog megrohadni a fiók mélyén mindenkinél.. - úgyhogy inkább semmit sem szeretnék, mint hogy felesleges és bennem hamis megfelelési kényszert előidéző darabokkal legyen tele a szekrényem), nem akarok sajtóeseményekre menni (Szegedről nehéz is lenne), nem tudnék menő fashion-showkon interjúkat csinálni a tervezőkkel, mert őszintén? fel sem ismerném őket :D Én átadni szeretnék teljesen átlagos dolgokat a teljesen átlagos életemből. Recepteket? Igen. Véleményemet a takarítószerekről? Igen. Véleményemet szépségápolási dolgokról? Attól, hogy nem vagyok egy beauty guru attól még igen, nő vagyok, ugyanolyan vásárló, és véleményem még lehet. Az élményeimet, az életem apró történéseit? Igen. Na és itt a probléma. Sokak szerint ez átlép bizonyos határokat, és egyrészről meg tudom érteni. Két szélsőséget látok kibontakozni:

1, ne osszunk meg semmit magunkról, éljünk offline, ne posztoljunk ki semmit, mert kirabolnak/pénztárcánkban turkálnak/mindent megtudnak rólunk/átvernek/megutálnak/elítélnek stb. És amúgy is inkább meg kell élni a pillanatot és az okostelefon egy szar, és amúgy is, figyelnek minket a laptop webkameráján át a titkosszolgálattól, sőt le is hallgatnak és most mi lesz, el kell bújnunk a világ elől, nehogy megosszunk bármit magunkról, mert baj lesz!! (hozzáteszem, régen is kb mindent tudtak a másikról az emberek, csak lassabban terjedt, és kevésbé volt nyomon követhető az információ).

2, mindent tegyünk ki, hogy mit ettünk ma, hogy mennyit büfizett a gyermekünk, hogy hova megyünk, hol eszünk, mennyit edzettünk, kivel vagyunk, honnan hová megyünk, hánykor kivel mikor hányszor és mit csinálunk...Ez utóbbi csak néhány embernek áll jól, ugyan mindenki kíváncsi mások életére, de azért vannak dolgok, ami oké, hogy mindnekinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra, na és ezek pont olyan dolgok.

De az arany középúttal (vagy annak környékével) nekem nincs problémám. Nem tudom miért lenne baj néha megosztani egy cuki szerelmes/családi képet, egy jól sikerült étel fotóját, egy szelfiet, ha jól érezzük magunkat a bőrünkben, vagy egy boldog pillanatot a nyaralásról. Nem azért, mert ott és akkor nem éled meg, vagy csak a telefonoddal foglalkozol..hanem pont azért, mert szeretnéd, hogy ezekre később (örökké) emlékezni tudj. Ezek csak apró morzsák, pl 10 perc egy hét eseményeiből. De ha egy napból, akkor is. Csak 10 perc, nem az egész, 0-24-ben, nem élő közvetítés, nem lesz benne minden belsőséges dolog. És nekem szita az agyam (persze veszekedések közben elhangzott mondatokat és a szar filmekből idézeteket évek múlva is szó szerint visszamondom). Egyszerűen képtelen vagyok emlékezni akár a múlt hét eseményeire is, és szükségem van képekre, emlékekre, látható kis darabkákra, amik segítenek felidézni az életem történéseit. Nem biztos, hogy mindent megosztok, de olyan jó végignézni a telefonom kameraképeit, és szinte érzem a hangulatváltozást, érzem az ételek, italok ízét a számban, tudom, hogy mire gondoltam az adott pillanatban, és ez nekem hatalmas kincs. Erre használtam a blogot is, és erre használtam/nám a youtubeon a vlog-videókat is. Sokan szeretik az ilyen tartalmakat, persze nem vagyok buta, tudom, a kukkolás, mások életébe való betekintés mindig is érdekelte az embereket - ez nem biztos, hogy pozitív. De miért lenne abból baj, hogy lehetőleg szép képi világgal, ízlésesen megörökítve elmesélek 1-2 dolgot, hogy megmutatok szép dolgokat, amiket esetleg láttam, vagy ahol esetleg jártam. Nem dicsekvésből, vagy felvágásból, hanem azért, hogy később ha megnézem, emlékezhessek az érzésekre, illatokra, ízekre. És hogy miért kell ezt másoknak is megmutatni? Nem kell. De ha már dolgozom vele, hogy összerakjam, és egy ízléses anyag tud belőle születni, ami esetleg érdekelhet mást, mert mondjuk szimpatizál velem, vagy éppen el akar menni ugyanarra a filmre amire én, vagy oda enni, ahol én ebédeltem, akkor miért ne mutathatnám meg neki? Nem értem én, hogy hol rejtőzik itt az a hatalmas bűnözés, aminek ezt néhányan beállítják, miért lenne ártalmas megörökíteni a szép vagy éppen szomorú pillanatokat, véleményeket, érzéseket? Régen szerintem sokkal de sokkal kevesebb inger érte az embereket, és emiatt lehet, hogy vissza tudják idézni 50 év múlva is bizonyos napok történéseit. De nekem ez nem megy képek és videók nélkül, és nem is igazán akarom, hogy menjen. Szükségem van ezekre, és kihasználom a technológiai fejlődés remek kis csodáit, amivel könnyen megtehetem, hogy emlékeket gyártsak. És az a baj, hogy teljesen elvette a kedvem ettől néhány negatív szó, az a hozzáállás, hogy ez csak rossz lehet. Mert nekem ez a hobbym, ez ami ki tud kapcsolni, ami le tud kötni, amit élvezettel csinálok és öröm gondolkozni rajta, hogy mit hogyan tudnék felvenni a kamerával, hogyan kellene megvágni, milyen zene illene alá. És tudjátok mit? A múlt hétvégénk csodás volt. És nincs róla semmim. Nem rögzítettem semmit, mert élénken éltek bennem ezek a tüskék, hogy ezt nem szabadna, hogy ez káros, és rossz. De néha azon kaptam magam, hogy azon jár az agyam, hogy ha most videózhatnék, akkor hogy venném fel, mit mondanék, hogyan mutatnám be az élményeket. És tudjátok mit? Kamerák és telefonok nélkül, képek és videók készítése nélkül is ugyanolyan csodás volt, mint ahogy akkor lett volna, ha mindezt megörökíthetem. Így viszont félek, hogy el fogom felejteni. És nem azért, mert nem volt fontos, vagy nem éreztem jól magam. Hanem mert nincs róla semmi, de semmi kézzel fogható emlékem. És félek, hogy emiatt egy év múlva már nem fogok rá emlékezni. Pedig megérné, hiszen hatalmasakat nevettünk, kártyáztunk egy nagyot, finomakat ettünk, sétáltunk, kikapcsolódtunk a teraszon, őszinte, nagy beszélgetéseink voltak, elszundikáltunk a napsütésben, xboxoztunk, a fiúk gokartoztak, nevettünk nevettünk és nevettünk. És igen, ezekből valamire biztosan fogok emlékezni. De a kis apró pillanatok, érzésfoszlányok megfakulnak majd, és ezt őszintén sajnálom. És nem akarok még egy ilyen hétvégét elengedni amiatt, mert befolyásol mások negatív hozzáállása. Videókat fogok gyártani továbbra is, nem csak másoknak, magamnak. Magam miatt. De teljesen persze nem lehetek öncélú, de úgy érzem, nem is szoktam az lenni. Amikor pedig küldtök egy-egy képet egy elkészített ételről az én receptem alapján, vagy visszajelzést, hogy az általam ajánlott hajsütővas tényleg király, akkor úgy érzem, hogy igen, máris megérte. És nem többszázezer emberről beszélek. Pár emberről. Akik fontosak nekem, mert megtisztelnek azzal, hogy megnézik a tartalmakat, amiket gyártok, és megfogadják a tanácsaimat, érdeklődnek a véleményem iránt, és az életem iránt is. Köszönöm. Ezt nem adom fel, nem adlak fel Titeket.

| Köszönöm, hogy végigolvastál. |                    Adri


13 megjegyzés:

  1. Olyan jó, hogy megint írtál! Hetente ránézek a blogodra, hátha vár egy újabb bejegyzés, szóval én hiányolom őket, a képekkel együtt. Imádom nézni a fotóidat, annyira szuperek, totál átjönnek a hangulatok, illatok,pillanatok, ízek.A leírtakkal pedig totál egyet értek.
    Legyen szuper nevetős hétvégéd megint :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. <3 nem is tudod, hogy milyen nagyon jól esett ez most! Köszönöm hogy itt vagy és hogy írtál! Igyekszem visszatérni ide is! Képekkel hangulattal, ízekkel érzésekkel :))

      Törlés
  2. Megijesztettél, azt hittem abbahagyod! De nem, és ez a lényeg, én pedig várni fogom a további tartalmakat :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) de aranyos vagy! nem hagyom abba!! :) köszönöm hogy itt voltál/vagy! :))

      Törlés
  3. Én is szeretlek olvasgatni, nézni, de ritkán szólok hozzá, egyszerűen, mert nem szeretek feleslegesen beszélni :D De bárki is legyen az, akiről írsz, miért érzi magát feljogosítva arra, hogy beleszóljon az életedbe? Ő kezdjen a sajátjával, amit akar, de te tedd azt, ami neked jól esik :) Tudom, közhelyes, de tényleg így van.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) teljesen igazad van!!! köszönöm, hogy itt vagy!!! :)

      Törlés
  4. Örülök, hogy új bejegyzés született, már vártam!
    Kicsit én is aggódtam olvasás közben, hogy abbahagyod, de örülök, hogy nem, mert szerintem jól boldogulsz az arany középúton :) Nagyon szimpatizálok veled, ha új posztot írsz mindig elolvasom, ha új videót töltesz fel mindig megnézem. Érdekes a tartalmaid, jó hogy megosztod őket :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) örülök, hogy így látod, és köszönöm szépen, hogy írtál, és hogy itt vagy! :) nagyon jól esik, hogy figyelemmel követed a tartalmaimat!!!

      Törlés
  5. Hótündérkirálylány2017. március 7. 16:30

    Poniország örök kis emléksziget nekem is,úgyhogy ne foglalkozz mással,csak csináld amit szeretsz,ami boldoggá tesz:))

    VálaszTörlés
  6. Nekem pont így tetszik, ahogy van! Mindig vidám, pozitív, csodás fotókkal - le kell tojni, hogy más mit gondol, semmi olyan nem írtál itt soha, ami túl privát lett volna, vagy negatívan befolyásolta volna a karriered.

    Sok puszi a távolból:
    A zugolvasó alltagsfee

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De aranyos vagy!!! Köszönöm a kedves szavakat, igazán jól esik, és megerősít!!! millió puszi neked is!!!

      Törlés
  7. Adri! Nagyon örülök, hogy nem adod fel! Nem is szabad! Úgy örülök, de tényleg, nagyon-nagyon örülök, hogy folytatod! :)
    Kata

    VálaszTörlés